Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tanulságos történet

2008.05.15

És utoljára tisztelettel és szeretettel ajánlom ezt a történetet esetleges ellenségeimnek, akik csak rosszat tudnak mondani, írni a másikról, folyvást és ok nélkül belé rúgnak, és időnként elfelejtik, hogy Jézus mindegyikünkért meghalt a kereszten. S barátaimtól, ismerőseimtől kérem, ha csak rosszat tudnak mondani, akkor azt inkább ne mondják ki, mert a szónak hatalmas pusztító ereje van. A jó szó pedig kellő időben rengeteg erőt, bátorítást adhat a további munkához, élethez. De ha azt vallja, mint egy ismerősöm: "Az őszinteség nagy luxus", akkor könnyen a saját csapdájába eshet. Ha csupa jót mond, senki sem fogja elhinni. Persze legalább nem sért halálra senkit sem. A barátaimtól továbbra is kérem, legyenek őszinték velem. Őszinték, de nem nyersek. De aki már a barátom, annak ezt nem kell már mondanom, mert ők zseniális emberek: Dóka Erika, Halmos Mari, Pásztor Éva, Pósa Lajos, Ságvári Csilla és még nagyon sok ember van, akinek sokat köszönhetek, s aki sokat köszönhet nekem. De ők minden helyzetben kitartanak mellettem. Isten áldja meg őket és mindenkit, aki ezentúl jobb akar lenni mint amilyen most!

Tanulságos történet


 
Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden
osztálytársuk nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon
 egy kis üres hely.
 Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és
 azt írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és
 mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.
 
Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és
 mellé a kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.
 
Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva
 mindegyik nevetett. 'Tényleg?' - hallatszott a suttogás... 'Nem is tudtam,
 hogy én valakinek is jelentek valamit!' - és 'Nem tudtam, hogy a többiek
 ennyire kedvelnek' - szóltak a megjegyzések.
 
Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta,
 hogy a diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de
 nem is törődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek
 voltak magukkal és a társaikkal.
 
Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő
 elment a tanítványa temetésére. A templomot megtöltötte a sok barát.
 Egyik a másik után - akik szerették vagy ismerték a fiatalembert -
 odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor
 végén lépett oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik
 koporsóvivő katona megszólította: 'Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?'
 
Ő igent bólintott. Erre a fiú azt mondta:'Mark nagyon gyakran beszélt
 magáról.'
 
A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei
 is ott voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a
 tanárnővel.
 
'Valamit szeretnénk mutatni' - mondta az apa és előhúzott egy
 pénztárcát a zsebéből. 'Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk,
 
Ön meg fogja ismerni.' A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot,
 amelyet nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak
 már. A tanárnő - anélkül, hogy odanézett volna - tudta, hogy ez egyike
 volt azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket
 az osztálytársak írtak Markról.
 
'Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az
 osztálynak' - mondta Mark anyja. 'Amint látja, Mark nagyon megbecsülte.'
 
A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül. Charlie
 elmosolyodott és azt mondta: 'Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom
 felső fiókjában őrzöm.'
 
Chuck felesége pedig így szólt: 'Chuck megkért, hogy a listát
 ragasszam be az esküvői albumba.' 'Az enyém is megvan még' - mondta Marily.
 'A naplómban tartom'. Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát
 vette elő, és megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a
 többieknek. 'Mindig magamnál hordom' - mondta Vicki, és hozzátette: 'Meg vagyok győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát.'

Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk
 arról, hogy minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el
 ez a nap.
 Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk
 és akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani,
 amíg nem késő.
 
Mindenki megteheti, aki ezt az írást elolvassa. Ha nem teszed meg,
 elszalasztol egy csodás lehetőséget, hogy valami kedveset és szépet tegyél.
 Ha megkaptad ezt a mail-t, akkor azért, mert van valaki, aki érted
 aggódik és ez azt jelenti, hogy legalább egy ember van, akinek te sokat
 jelentesz. 
Ha túlságosan elfoglalt vagy, hogy nincs néhány perced továbbítani
 ezt az írást, ez talán az első alkalom, hogy semmit sem teszel azért, hogy
 egy embertársadnak örömöt szerezz? Gondolj rá: azt aratjuk, amit
 vetettünk. Amit az ember ad a másik embernek, vissza is jön a saját életébe.
 
Ez a nap áldott nap lesz és éppen úgy különleges, mint te magad vagy.
 
Ne kérdezz, játssz velünk!
 
Küldd el ezt az írást tíz embernek, annak is, aki ezt neked
 küldte.
 
Majd meglátod, valami vidám dolog történik. Kérlek, küldd tovább,
 és ne szakítsd meg KIVÉTELESEN!