Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Popély Árpád: A lakosságcsere és etnikai következményei a Lévai járás területén

2008.07.29
Popély Árpád: A lakosságcsere és etnikai következményei a Lévai járás területén
 
Jelen tanulmány a második világháború utáni lakosságcserének a Lévai járás nemzetiségi összetételének és etnikai térképének gyökeres átalakulására gyakorolt hatását vizsgálja. Arra keresi a választ, hogy az 1910-ben a járás összlakosságának 73,5 %-át, 1930-ban pedig még mindig 50,4 %-át, tehát abszolút többségét kitevő magyarság részaránya miért süllyedt 1961-re 35,1 %-ra, majd folyamatosan tovább csökkenve 2001-re 27,9 %-ra. Bár az írás nem kimondottan oktatáspolitikai vonatkozású, mégis kitűnően alkalmas a járás magyar iskoláiban mutatkozó gyermekhiány történeti hátterének bemutatására.
            A Lévai járás mai formájában 1960 óta létezik, határait azóta nem módosította sem az 1968. évi részleges, sem az 1996. évi átfogó közigazgatási reform. A mai járás területén a tanulmány által tárgyalt időpontban, tehát a második világháború utáni években a korabeli, még jóval kisebb Lévai járás mellett a Zselizi, Ipolysági, Párkányi, Verebélyi és Aranyosmaróti járás osztozott.
Ismeretes, hogy az 1918-ban létrehozott csehszlovák államnak az első világháborút követő békeszerződések révén sikerült olyan határokra szert tennie, amelyek a magyar és német etnikum rovására csaknem mindenütt sértették a néprajzi elvet. Ezeket a határokat a második világégés után újjászülető Csehszlovákia is meg akarta tartani, az esetleges jövőbeni határviták kiküszöbölése érdekében pedig az etnikai határoknak az államhatárokig való kitolására, a német és magyar kisebbség teljes felszámolására, s az ország cseh-szlovák nemzetállammá alakítására törekedett.
A második világháború után ismét a csehszlovák állam részévé váló felvidéki magyarságnak már nem csupán a kétnyelvű, kettős identitású lakosság várható újabb nemzetiségváltásából eredő újabb számbeli csökkenésével, valamint a magyar nyelvterület feldarabolása tekintetében meglehetősen csekély eredményt két világháború közötti kolonizáció folytatásával kellett szembenéznie, hanem tervezett egyoldalú kitelepítése, a lakosságcsere keretében Magyarországra való áttelepítése, ezzel párhuzamosan pedig csehországi deportálása és az ún. reszlovakizáció révén egyenesen fennmaradása forgott veszélyben.
Az 1946. február 27-én Budapesten aláírt csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény V. cikke értelmében Csehszlovákia annyi szlovákiai magyart telepíthetett át Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre, VIII. cikke pedig lehetővé tette, hogy Csehszlovákia paritáson felül áttelepíthesse a szlovák népbíróságok által háborús bűnösnek minősített magyarokat is.
Az egyezmény értelmében megalakult Csehszlovák Áttelepítési Bizottság 6 héten át propagálhatta a magyarországi szlovákok körében az áttelepülés gondolatát, s 3 hónap állt rendelkezésére az áttelepülni kívánók jelentkezésének összegyűjtésére. A határidő lejártáig, vagyis 1946. május 27-ig 90 090 magyarországi szlovák jelentkezését sikerült összegyűjtenie. Mivel indokolt esetben a jelentkezési határidőt egy hónappal meg lehetett hosszabbítani, a névjegyzékbe felvettek száma 1946. június 27-én elérte a 97 610 főt. A későbbi visszajelentkezések, ill. a jegyzék pontosítása után 1947 februárjában az áttelepülni szándékozó magyarországi szlovákok végleges száma szlovák források szerint 95 421, magyar források szerint 95 724 volt.
A 1947 áprilisában meginduló lakosságcsere – hosszabb-rövidebb megszakításokkal – 1948 decemberéig tartott. A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság 1949. január 20-án elkészült zárójelentése szerint Csehszlovákiából összesen 89 660 magyart telepítettek át, ill. települt át önként vagy kényszerűségből Magyarországra, ezzel szemben pedig Magyarországról 71 787 szlovák érkezett Csehszlovákiába. Ettől némileg eltérő adatokat közölt a lakosságcserét magyar részről irányító Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság 1949. január 27-i zárójelentése, amely szerint a Csehszlovákiából Magyarországra áttelepített, ill. áttelepült magyarok száma 87 839, a Magyarországot elhagyó szlovákok száma pedig 71 215 volt.
            A jelenlegi Lévai járás területén 55 községből 7 741 személyt telepítettek át Magyarországra, a magyar lakosság 13,9%-át, közülük 2094 főt a korabeli Lévai, 4566-ot a Zselizi, 940-et az Ipolysági, 115-öt a Verebélyi, 26-ot pedig a Párkányi járáshoz tartozó településekről. A Zselizi és a Lévai járásban különösen magas volt a kitelepítettek aránya: a kitelepítés a Zselizi járás magyarságának 18,9%-át, a Lévaiénak pedig 17,2%-át sújtotta, amivel a két járás az első, ill. a negyedik helyen áll a lakosságcsere által érintett járások listáján.
            A   két Garam menti járás „magyartalanítására“ a telepítést irányító szervek különösen nagy hangsúlyt fektettek, ami abban is megmutatkozott, hogy a kitelepítéseket itt nagyrészt már 1947-ben végrehajtották, sőt 1947. áprilisában néhány mátyusföldi községgel párhuzamosan éppen a Garam-menti Tergenyén vette kezdetét a magyarok kitelepítése.
            A magyar etnikai területbe ékszerűen benyúló Kiskoszmály – Csata – Hontfüzesgyarmat háromszög magyar falvait a lakosságcsere valósággal megtizedelte. A térségben 2 olyan község található, Alsószecse és Kisóvár, amelyek magyar lakosságának több mint a felét áttelepítették Magyarországra, ill. további 14 olyan község: Nemesoroszi, Tergenye, Garamvezekény, Szodó, Hölvény, Garamdamásd, Nagysalló, Hontfüzesgyarmat, Újbars, Bajka, Garammikola, Kiskoszmály, Marosfalva és Garamszentgyörgy, amelyek magyar lakosságuk több mint egynegyedét elveszítették.
            A felsoroltakon kívül a beékelődés szinte valamennyi magyar községét rendkívül súlyosan érintette a kitelepítés, amely alól csupán az 1930-ban szlovák többségűnek kimutatott Zsemlér mentesült. Az akció a térség falvai közül minimális mértékben sújtotta a 18. századi szlovák telepítésű Málast, Barsendrédet és Kispeszeket, s – a nyelvszigetet alkotó Bori, valamint Léva kivételével – úgyszintén elkerülte, vagy alig érintette a nyelvhatáron fekvő szlovák többségű, a magyar többségű, de erősen vegyes lakosságú, ill. szlovák falvakkal körülvett magyar településeket (pl. Töhöl, Barsbese, Ény, Felsőpél, Hontvarsány, Hontkiskér), mivel a már amúgy is jelentős számú szlovák lakosság jelenléte miatt ezek elszlovákosításához nem tartották szükségesnek magyar lakosságuk kitelepítését.
            A Garam menti nagy beékelődés mellett volt a mai Lévai járásnak egy másik régiója is, amelyet a kitelepítések ugyancsak fokozottabban érintettek. Ez Ipolyságot, valamint a várost észak felől félkör alakban körülölelő 5 települést (Pereszlényt, Gyerket, Horvátit, Középtúrt és Tesmagot) foglalja magában, amelyekből magyar lakosságuk egyharmadát-egynegyedét telepítették át Magyarországra.
A lakosságcsere, valamint az azzal párhuzamosan zajló ún. belső telepítés és a reszlovakizáció legfőbb célját, a magyar kisebbség felszámolását nem érte el ugyan, a nagyszámú kül- és belföldi szlovák letelepítésével mégis sikerült megbontani a két világháború között még nagyrészt homogén magyar etnikai terület egységét.
           
1. táblázat: A Lévai járás etnikai összetétele 1910 és 2001 között
 
Év
Lakos
Magyar
%
Szlovák
%
Cseh
%
Roma
%
Egyéb
%
1910
100 987
74 184
73,5
25 163
24,9
-
 
-
 
1 640
1,6
1930
110 499
55 725
50,4
49 188
44,5
-
 
1 333
1,2
4 253
3,8
1961
121 032
42 502
35,1
77 664
64,2
527
0,5
-
 
339
0,3
1970
120 251
42 934
35,7
76 262
63,5
639
0,5
-
 
416
0,3
1980
122 240
40 499
33,1
80 443
65,9
804
0,7
-
 
489
0,4
1991
120 703
38 169
31,6
80 335
66,5
968
0,8
972
0,8
259
0,2
2001
120 021
33 524
27,9
82 993
69,1
905
0,7
1242
1,0
1357
1,1
 
Nagyrészt a ki- és betelepítés, kisebb mértékben pedig a reszlovakizáció korábban soha nem tapasztalt mértékben átszínezte számos község etnikai arculatát. Nem csak a kétnyelvű, kettős identitású lakossággal rendelkező, s korábban hol magyar, hol szlovák többségűként kimutatott községek, valamint az 1930-as csehszlovák népszámlálás során már ugyancsak relatív szlovák többségű Léva városa váltak ezúttal már általában színtiszta szlovákká, hanem elveszítette magyar többségét további 25, az összes korábbi magyar és csehszlovák népszámlálás tanúsága szerint is magyar település.
            A magyar többségét elveszítő 25 község közül a magyar lakosság részaránya legnagyobb mértékben általában a Mohi – Csata – Hontfüzesgyarmat közötti térségben tervezett szlovák etnikai ék északnyugati peremén elhelyezkedő, s Lévát nyugat-délnyugat-dél felől körülölelő településeken: Kiskoszmályban, Újbarson, Marosfalván, a Nagykálna és Kiskálna egyesítésével létrejött Kálnán, Garamlökön, Bajkán, Felsőszecsén, Alsószecsén és Kisóváron esett vissza. Az etnikai ék magyar többségét elveszített további 9, az előbbiektől délebbre elhelyezkedő községében: az ék nyugati szegélyén Nagysallóban; a keleti peremén Hontfüzesgyarmaton, Kétfegyverneken, a Tergenye és Nagypeszek egyesítésével létrehozott Sikenicán; a központi részén található Szodóban, Garammikolán; valamint a déli peremén található Garamvezekényben, Lekéren és Garamdamásdon, amelyeket a lakosságcsere egyaránt súlyosan érintett, a magyar elem csökkenése némileg mérsékeltebb volt, s általában megőrizte 40 % fölötti arányát.
Az előzőekkel szemben nyilvánvalóan a reszlovakizáció volt az oka a lakosságcsere által nem érintett, azonban általában a nyelvhatáron fekvő, ill. részben egykori szlovák telepítésű, s már 1930-ban is meglehetősen vegyes lakosságú falvak: Töhöl, Barsbese, Barsendréd, Málas és Hontkiskér, valamint a járás keleti részén fekvő Deménd és Kistompa nemzetiségváltásának.
            A tervezett etnikai ék telepítések által sújtott többi községe: Mohi, Barsvárad, Vámosladány, Garamszentgyörgy, Sáró, Nemesoroszi, Kispeszek, Zseliz, Ágónyír, Hölvény, Csata megőrizte ugyan magyar többségét, de valamennyi erősen vegyes lakosságúvá vált, s egyesekben a magyarság részaránya 1961-ben már alig haladta meg az összlakosság 50%-át. Ugyancsak magyar többségűek maradtak a térség lakosságcsere által nem, legfeljebb a belső telepítés által érintett községei: Nagyod, Tőre, Oroszka és Kissalló, a járás nyugati peremén fekvő Felsőpél, valamint a telepítések ellenére a nyelvszigetet képező Bori.
            Homogén magyar jellegüket leginkább a járás délnyugati sarkának a lakosságcsere által nem érintett települései: Farnad, Nagyölved és Érsekkéty, valamint a lakosságcsere által szintén nem, vagy csak csekély mértékben érintett délkeleti államhatár menti települései: Zalaba, Ipolypásztó, Kisölved, Ipolybél, Ipolyszakállos és Garamsalló őrizték meg, amelyek közül egyesekben 1930 és 1961 között ráadásul nőtt is a magyar elem részaránya. A járás keleti részének a Deménd – Lontó vonaltól keletre fekvő községei, még a lakosságcsere által sújtottak is, annak ellenére, hogy többségük már 1930-ban is jelentős szlovák kisebbséggel rendelkezett, a már említett Deménd és Kistompa kivételével ugyancsak meg tudták tartani magyar többségüket, sőt némelyikben szintén nőtt a magukat magyarnak vallók aránya.
 
2. táblázat: A lakosságcsere etnikai következményei néhány kiválasztott település példáján
 
Község
A magyar nemzetiségű lakosság százalékos aránya
1930
1941
1961
1970
1980
1991
2001
Alsószecse
82,4
96,8
19,7
13,4
11,6
11,3
 7,5
Felsőszecse
84,5
98,2
37,5
30,4
29,6
26,2
23,1
Garamlök
77,1
98,3
33,7
33,9
26,5
24,5
17,1
Garamszentgyörgy
89,8
99,6
52,5
52,5
46,5
46,0
41,8
Hontfüzesgyarmat
91,8
98,8
47,2
49,0
45,7
48,0
36,9
Kálna
70,8
94,5
31,9
31,2
24,5
20,9
16,2
Kiskoszmály
75,3
96,1
17,3
17,9
15,2
-
11,9
Kisóvár
87,3
96,3
24,3
20,3
23,0
21,2
13,5
Léva
39,6
92,2
16,9
17,5
15,3
15,2
12,2
Nagysalló
80,6
96,6
40,9
49,9
45,8
44,3
35,4
Nemesoroszi
66,8
99,5
51,1
47,1
35,4
35,5
32,6
Újbars
55,9
94,8
15,5
20,8
18,6
16,3
12,5
Vámosladány
84,8
98,4
52,6
54,9
53,9
53,4
45,7
 
 
            Az 1961-es népszámlálás községsoros adatai tehát arról tanúskodnak, hogy a lakosságcsere az érintett községek etnikai arculatát gyakran gyökeresen átalakította, s a járás középső részén gyakorlatilag meg is szüntette a korábban meglehetős stabilitást mutató és jellegzetesen kirajzolódó szlovák-magyar nyelvhatárt is. Az egykori nyelvhatár magyar oldalán, a telepítések által leginkább érintett Mohi – Csata – Hontfüzesgyarmat közötti területen létrejött egy rendkívül vegyes lakosságú beékelődés, amely a Garam folyása mentén ékként csaknem kettéhasította a magyar nyelvterületet. Mivel a térségen belül a magyar többségüket megőrzött, ill. a szlovák többségűvé vált községek szinte mozaikszerűen váltják egymást, ráadásul egyiküket sem lehet etnikailag homogénnek nevezni, s a nyelvhatár itt gyakorlatilag meghatározhatatlan, a magyar-szlovák etnikai határzónának ezen a szakaszán indokolt egy „kettényíló”, kettős nyelvhatárról beszélni, amelyen belül a már csupán foszlányaiban felismerhető egykori nyelvhatár alkotja a tulajdonképpeni magyar nyelvhatár északi peremét, a vegyes beékelődés déli határa pedig egyben a második világháború után messze előrenyomuló szlovák nyelvhatár déli pereme is.
 
Az 1970-es, 1980-as, 1991-es és 2001-es népszámlálás tanúsága szerint a magyar etnikai terület kiterjedésében már sem országos, sem járási szinten nem következett be lényeges változás. Amíg azonban szlovákiai szinten a magyarság összlakossághoz viszonyított részaránya az erőteljes asszimiláció következtében folyamatosan csökkent, lélekszáma ugyanakkor – legalábbis 1991-ig – némileg növekedett, a szlovákiai átlagnál jóval kedvezőtlenebb demográfiai mutatókkal (alacsony természetes szaporulat, előnytelen korösszetétel, várható életkor, migrációs mérleg) rendelkező Lévai járásban, ahol ráadásul ezek a hátrányok hatványozottan érvényesülnek annak perifériális helyzetű magyarlakta részein, már évtizedek óta nem csak a magyar lakosság részarányának, hanem lélekszámának fogyása tapasztalható.
A magyarság lélekszámának és számarányának folyamatos csökkenése ellenére a járás második világháború után kialakult etnikai struktúrája a 20. század 2. felében már nagyrészt változatlan maradt. Az 1961 és 1991 közötti népszámlálások etnikai adatainak összevetése ráadásul a saját etnikai tömbjükhöz tartozó településeken élők részarányának növekedéséről, vagyis az etnikai területek újbóli homogenizációjáról tanúskodott, ami egy újabb tömbösödési folyamatra, ezen belül a telepítések során létrejött s a magyar nyelvterületbe mélyen beékelődő Garam menti vegyes etnikai tömb esetleges felszívódására, s annak területén egy élesen – természetesen az egykori szlovák-magyar nyelvhatártól ismét jóval délebbre – meghúzható nyelvhatár újbóli kialakulására engedett következtetni.
            Az említett harminc év alatt ugyanis a vegyes tömb északi részének általában mind a szlovák többségűvé vált, mind a magyar többségűnek megmaradt településein csökkent a magyarság részaránya, 3 község pedig ráadásul magyar többségét is elveszítette: 1970-re Nemesoroszi, 1980-ra Mohi és Garamszentgyörgy vált szlovák többségűvé; a Lévai járás 1961 és 1991 között magyar kisebbségét elvesztő negyedik települése a járás keleti részén fekvő nyelvhatár menti Egeg volt. A magyar etnikai terület csökkenéséhez járult hozzá ezen kívül a magyar Hölvénynek és Kissallónak a szlovák többségűvé vált Nagysallóhoz (1965), Kispeszeknek Nemesoroszihoz (1962), valamint Horvátinak Kistompához (1962) csatolása.
            A magyar elem részaránya ezzel szemben a vegyes tömb déli részének községeiben csaknem mindenütt emelkedett. A térség 1961-ben szlovák többségűként kimutatott falvait 1991-ig részben Zselizhez csatolták (Garammikolát 1967-ben, Szodót 1976-ban, Tergenyét és Nagypeszeket 1986-ban), részben pedig visszaszerezték magyar többségüket: 1970-re Málas, valamint a Lekér, Garamdamásd és Garamvezekény egyesítésével létrehozott Hronovce vált ismét magyar többségűvé.
A felvázolt folyamatból levont hipotézist a 2001-es népszámlálás községsoros nemzetiségi adatai azonban sajnálatos módon megcáfolták. Nemcsak újabb négy település: Vámosladány, Bori, Sáró és Hronovce veszítette el korábbi magyar többségét, hanem a magyarság részaránya a járás szinte valamennyi magyar jellegű községében csökkent. E jelenség okainak feltárása viszont, amely nem korlátozódott csupán a Lévai járásra, hanem országos méreteket öltött, már nem tartozik írásunk feladatai közé, hanem önálló kutatást igényelne.