Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zsidó holokauszt Magyarországon

2008.07.14

Zsidó holokauszt Magyarországon A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

 
Cipők a Duna-parton – emlékmű a pesti Duna-parton, Pauer Gyula és Can Togay alkotása
Cipők a Duna-parton – emlékmű a pesti Duna-parton, Pauer Gyula és Can Togay alkotása

1941 és 1945 között több mint félmillió magyarországi zsidó ember esett áldozatul a munkaszolgálatnak, a német nácik és magyar cinkosaik által megszervezett deportálásoknak, a magyar hatóságok brutalitásának, a halálmeneteknek, az auschwitzi gázosításoknak, a tömegkivégzéseknek, a koncentrációs táborok szörnyű körülményeinek. A holokauszt minden tizedik, a legnagyobb náci megsemmisítő tábor, Auschwitz-Birkenau minden harmadik áldozata magyar volt.[1]

Tartalomjegyzék

[elrejtés]

Előzmények

Numerus clausus Bővebben: Numerus clausus

Az 1920. évi XXV. tc. (A tudományegyetemekre, műegyetemre, a budapesti közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiára való beiratkozás szabályozásáról) az egyetemekre való beiratkozást a nemzetiségek országon belüli arányához kötötte. A törvény végrehajtási része nemzetiségnek minősítette a zsidókat – 6%-os arányszámot állapított meg rájuk nézve –, annak ellenére, hogy 1867 óta jogilag nem idegen etnikumnak, hanem izraelita vallású, egyenlő jogokkal rendelkező magyar állampolgároknak számítottak. A törvényt egyes történészek a későbbi zsidótörvények elődjének tekintik, bár maga a zsidó szó egyáltalán nem fordul elő a szövegében. 1928-ban módositották.

Az első zsidótörvény Az 1938. évi XV. törvénycikk (A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról) Első Zsidótörvény néven lett ismert. A törvény kimondta: a szabadfoglalkozású állásoknál és a a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál 20%-a a zsidók maximális aránya, melyet öt év türelmi időszak alatt kell elérni.

A jogszabály alól mentesültek az első világháborúban és az ellenforradalomban különböző érdemeket és kitüntetéseket szerzett zsidók, a hősi halottak özvegyei és gyermekei, az 1919 augusztusa előtt kitértek, valamint ezek gyermekei, amennyiben nem tértek vissza a zsidó vallásra.

Bár a törvény még vallási alapon definiálta a zsidó fogalmát, az 1919. augusztus 1-je után kikeresztelkedetteket is zsidónak minősítette.

A második zsidótörvény

Az 1939. évi IV. tc. (A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról) már elsősorban faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt. A törvény 6%-ban maximalizálta a zsidók arányát a szellemi foglalkozásokbnan, valamint megtiltotta zsidók alkalmazását állami közigazgatási és igazságügyi szerveknél és középiskolákban. Zsidó nem tölthetett be színházakban és médiában olyan állást, amely befolyással volt az adott színház/média szellemi irányvonalára. Az engedélyeztetés alá eső ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat teljesen kizárta a törvény.

A harmadik zsidótörvény Az 1941. évi XV. tc. (A házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről) már mindenkit zsidónak minősített, akinek két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született. Megtiltotta a vegyes házasságokat és a zsidó és nem zsidó közötti nemi kapcsolatot.

A kamenyec-podolszkiji deportálás és az újvidéki mészárlás

Egy magyar zsidó sofőr titokban készült fotója a kivégzés előkészületeiről
Egy magyar zsidó sofőr titokban készült fotója a kivégzés előkészületeiről
Kamenyec-podolszkiji rabok útja a német őrök felügyelete alatt a kivégzés helyszínére
Kamenyec-podolszkiji rabok útja a német őrök felügyelete alatt a kivégzés helyszínére

1939 és 1941 között körülbelül 10-20 ezer zsidó menekült Magyarországra Cseh- és Lengyelországból, Ausztriából, Németországból és Szlovákiából. Ezek az emberek többnyire hamis papírokkal bujkáltak, mások a Belügyminisztérium alá tartozó Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) nyilvántartásába kerültek és internálótáborokban vagy szabadlábon voltak. Egy 1941-es népszámlálás szerint, valamint a Központi Statisztikai Hivatal legújabb elemzéseit is figyelembe véve, a kikeresztelkedettekkel együtt a magyarországi zsidók száma megközelítette a 800 ezer főt. A trianoni utáni magyarországon mintegy 480 ezer, Kárpátalján, Észak-Erdélyben, Felvidéken és Délvidéken összesen 320 ezer fő élt.[2][3] A „rendezetlen állampolgárságú” zsidókat Kárpátaljára kezdték áttelepíteni. Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosa támogatta a betelepítést és nemsokára megszerezte Horthy és Bárdossy hozzájárulását is. Júliusban megkezdődött a magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidók összegyűjtése. Az összegyűjtött, körülbelül 18 ezer embert először Kőrösmezőre, majd innen több hullámban Ukrajnába szállították. Augusztus második felében a deportáltakat Kamenyec-Podolszkij környékére szállították, ahol Fridrich Jeckeln SS-tábornok alakulatai a helyi zsidó lakossággal együtt augusztus 27-28-án legéppuskázták. Mikor a magyar hatóságok tudomást szereztek a történtekről, több neves közéleti személyiség, mint Rassay Károly, Slachta Margit és mások tiltakozásba kezdtek. A további kiszállításokat a térség irányítását átvevő németek leállították. A deportáltak közül körülbelül 2-3 ezer ember sikeresen visszajutott Magyarországra. Összesen körülbelül 15-16 ezren haltak meg a kivégzésekben illetve a deportálás következményeiben.[4]

1942 elején az előző év tavaszán bekebelezett Délvidéken, a jugoszláv partizánok tevékenységeire válaszként a magyar csendőrség katonai alakulatokkal együttműködve, január 20 és 23. között több száz újvidéki lakost (köztük nőket, gyerekeket, öregeket) mészároltak le a nyílt utcán, vagy lőttek a jeges folyóba. A 3340 áldozat közül 700 zsidó volt. [5]

1942-1944-es időszak

Kárpátaljai zsidók Auschwitzban, 1944 májusában.
Kárpátaljai zsidók Auschwitzban, 1944 májusában.

1942 márciusában Magyarország miniszterelnöke Kállay Miklós lett. Kállay el szeretett volna szakadni a németektől és kilépni a háborúból valamint elutasította a nácik zsidópolitikáját. Két évig tartó miniszterelnöksége alatt mindvégig ellenállt a német nyomásnak, így Európa többi részeivel ellentétben Magyarországon a zsidó lakosság biztonságban érezhette magát. A Kállay-kormány 1942-1943 folyamán összesen nyolc alkalommal állapodott meg a németekkel a külföldön élő magyar zsidók hazahozataláról. Kállayék azonban többnyire csak a vagyonos, ismert, vagy jó kapcsolatokkal rendelkező zsidóknak engedélyezték a hazatérést, a többséget a nácik deportálták.[6] Kállaynak viszont folyton bizonyítania kellett a németek előtt a zsidókkal szembeni negatív hozzáállását, ezért ezekben az időkben az országgyűlés több zsidótörvényt is megszavazott.

1944. március 19-én Magyarországot megszállta a német hadsereg, míg a németellenes Kállay utódja Sztójay Döme lett a miniszterelnöki székben. A deportálás pontos terveit és a kapcsolódó jogszabály-tervezeteket Endre László és Baky államtitkárokkal történt konzultációk után, a kormányhoz Jaross miniszter nyújtotta be. Horthy kormányzó szabad kezet adott a kormánynak, hogy saját hatáskörében intézkedhessen. Német részéről a fő szervező Adolf Eichmann SS-alezredes volt. Alakulata teljes létszáma 150-200 fő volt, tehát a zsidótlanítási akció csakis a magyar hatóságok együttműködésével lehetett sikeres.[7]Magyar részről Magyarország zsidótlanításának tervét egy háromtagú testület, korabeli népszerű nevén „A három Laci” irányította:

Előkészítés

Kárpátaljai transzportból származó zsidók Auschwitzban. Az öregek és a gyermekek útja a gázkamrák felé.[1], [2]
Kárpátaljai transzportból származó zsidók Auschwitzban. Az öregek és a gyermekek útja a gázkamrák felé.[1], [2]

Az első lépés a zsidók jogszabályi úton történő teljes elkülönítése a keresztény társadalomtól, ezt követte a nagyobb városokba koncentrálásuk, majd utolsó fázisként elszállításuk. Endre az akció megkezdését Budapesten javasolta, a zsidóság „lefejezésének” céljából. Végül Eichmann álláspontja győzedelmeskedett, aki a a fronthoz legközelebb eső keleti és északi területeken (Kárpátalja, Felvidék, Észak-Erdély) javasolta a kezdést, majd a déli és nyugati részén, végül a középső részen, majd a legvégén Budapesten fejezte volna be.

A zsidóellenes intézkedések első hullámát a 1944. március 29-én tartott kormányülésen fogadták el. Elrendelték a zsidó tulajdonú gépkocsik és telefonkészülékek elkobzását. Megtiltották, hogy zsidók dolgozzanak a közigazgatási apparátusban, megszüntették szín- és filmművészeti kamarai tagságukat, kizárták őket a sajtó- és ügyvédi kamarákból. Ezt követően újabb és újabb rendeletek jelentek meg, amelyek lépésről lépésre szorították ki a zsidókat a társadalomból: zsidók nem járhattak a keresztényekkel együtt moziba, színházba, kitiltották őket a strandokról és a fürdőkből, csökkentették élelmiszeradagjaikat: a zsidók külön élelmiszerjegyet kaptak, naponta csupán egy-két órán át volt szabad bevásárolniuk, az utazási lehetőségeiket szigorították, a pályaudvarokon az ún. magyar Gestapo állandóan razziázott, és százával tartóztatta le a zsidókat. Összesen mintegy száz rendeletben korlátozták jogaikat.

Gettósítás Az egész országra kiterjedő gettósítási akciót néhány hét alatt végrehajtották, június elejéig Budapest kivételével gyakorlatilag az ország egész területén elvégezték. Budapesten csak június végén koncentrálták a zsidókat úgynevezett „csillagos házakba”, amelyek nem egy elkülönült területen álltak, hanem elszórtan az egész városban. Április közepe és július eleje között több mint százhetven gettóban vagy gyűjtőtáborban 437 ezer zsidót zsúfoltak össze.

Deportálás

Buchenwaldi túlélők, köztük több magyar. A középső sorban balról a hetedik Elie Wiesel, a későbbi Nobel-békedíjas író.
Buchenwaldi túlélők, köztük több magyar. A középső sorban balról a hetedik Elie Wiesel, a későbbi Nobel-békedíjas író.

Hivatalosan a zsidókat „munkaerő-kölcsönzés” indokkal vitték Németországba. Ennek ellenére mozgássérültek, elmebetegek, hadirokkantak, súlyos betegek, magatehetetlen öregek, csecsemők is a vagonokba kerültek. Erre az ellentmondásra a válasz mindig ugyanaz volt: a családszerető zsidók sokkal jobban dolgoznak, ha szeretteik is velük vannak.

A vonatokat Kassáig magyar csendőrök kísérték, ahol SS-ek vették át a vonatok őrzését. 1941. július végétől a magyar szervek néhány hét alatt mintegy 16-18 ezer zsidót szállítottak át a határon a németek által megszállt keleti területekre. 1942 és 1944 között a konzervatív Kállay-kormány leállította a deportálásokat, viszont miután 1944. március 19-én a német csapatok megszállták Magyarországot, a megszálló csapatokkal együtt Magyarországra érkezett az ún. különleges bevetési egység (Sondereinsatzkommando – SEK), melynek feladata az ország „zsidótlanítása” volt. A SEK mindössze 20 tisztből és több mint száz kisegítő erőből (őrök, sofőrök, titkárnők, stb.) állt, így a magyar segítségre szorultak a deportálások megkezdéséhez.

A magyar „különbéke-tapogatózások” következményeként Hitler elrendelte, hogy a német vezérkar dolgozza ki Magyarország megszállásának a tervét. Március 15-én Hitler tárgyalásra hívta Horthyt melynek következményeként, a német nyomás hatására, Horthy megígérte, hogy nem ad parancsot az ellenállásra, meneszti Kállay-t és a németek elvárásainak megfelelő kormányt nevez ki. Cserében Hitler megígérte, hogy a megszállás csak átmeneti lesz. Március 19-e hajnalán a német csapatok bevonultak Magyarországra, majd nemsokára megalapították a németbarát kormányt, a miniszterelnök pedig az addigi berlini nagykövet Sztójay Döme lett.

A Sztójay-kabinet új belügyi vezetésével (Jaross Andor belügyminiszter, Baky László és Endre László államtitkárok) elkezdődött a „zsidókérdés végső megoldása Magyarországon”, amely a németek számára is meglepő hatékonysággal haladt előre: április közepe és május vége között az ország szinte teljes zsidó lakosságát gettókba és gyűjtőtáborokba zárták. Ezt követően május 15. és július 9. között pedig a holokauszt legnagyobb deportálási akciójának keretében mintegy 430 ezer embert deportáltak – 10-15 ezer kivételével – Auschwitz-Birkenauba. Az a gyorsaság, mellyel a magyar hatóságok kitaszították a zsidókat a társadalomból, kifosztották, gettósították, majd deportálták őket, még a holokauszt történetében is páratlan volt. Az első tömeges zsidó deportálások 1944. május 15-én kezdődtek el, Július 9-ig 437 ezer zsidót szállítottak ki az országból.

Deportáltakat szállító vagon Belgiumban
Deportáltakat szállító vagon Belgiumban

A deportálás menetrendje:

A deportálás leállítása A nemzetközi nyomás és a megváltozott katonai helyzet hatására Horthy 1944. június 26-ra koronatanácsot hívott össze, melyen javasolta a deportálások beszüntetését. Ennek ellenére Sztójay miniszterelnök és Jaross Andor belügyminiszter sikerrel szabotálta Horthy szándékait. Baky azt tervezte, hogy július elején több ezer csendőrt a fővárosba vezényelnek, és akár a kormányzó akarata ellenére is deportálják a budapesti zsidóságot. A csendőrök budapesti feltűnése azonnali cselekvésre késztette Horthyt, aki attól félt, hogy puccsot terveznek ellene. A hozzá hű fővárosi és a vidékről Budapestre rendelt páncélos alakulatok távozásra kényszerítették a csendőrséget.

1944 július elejére már csak a budapesti és a munkaszolgálatos zsidók maradtak Magyarországon. Az egyre romló hadihelyzet, a külföldi tiltakozáshullám és az auschwitzi tömegmészárlásokról szóló hírek terjedéséval Horthy, Július 6-án leállította a deportálásokat. Románia augusztus végi átállása okozta zűrzavart kihasználva Horthy menesztette a Sztójay-kabinetet és Lakatos Géza vezérezredes vezetésével új kormányt nevezett ki. A kiugrása viszont rosszul alakult, a németek lemondatták, helyére Szálasi Ferenc a nyilasok vezetője került.

A tiltás ellenére még ezután is történt néhány deportálás:

Szálasi nyilas kormánya 1944-1945

Radnóti Miklós költő, a halálmenetek egyik áldozata.
Radnóti Miklós költő, a halálmenetek egyik áldozata.

A nyilas hatalomátvétel (1944. október 15.) idején a vidéki zsidóság már gyakorlatilag fel lett számolva. Az országban Budapesten kívül már csak a munkaszolgálatos századokban voltak zsidók. A fővárosban körülbelül 200 ezer, a munkaszolgálatos századokban körülbelül 100 ezer zsidó várta rettegve, mit hoz a nyilas uralom. A Szálasi-kabinet a végsőkig elkötelezte Magyarországot a német szövetség és a háború folytatása mellett, így német kérésre 50 ezer zsidót deportáltak, a maradék fővárosi zsidóságot pedig gettóba zárták, ahol ezreket végeztek ki.[8] Budapesten körülbelül 8 ezer zsidót gyilkoltak meg, további mintegy 9 ezer zsidó a bombázás, az éhezés, a betegségek következtében halt meg vagy öngyilkos lett.[9]

Szálasi álma pedig egy „zsidómentes” Magyarország volt, azonban a növekvő munkaerőhiány, másfelől a nemzetközi elismerésének igénye nagyban meghatározták Szálasi zsidópolitikáját. Sztójaynál mérsékeltebb deportálás következett, azonban még így is körülbelül 50 ezer munkaszolgálatos és fővárosi zsidó került deportálásra. A halálmenetek ritkításában fontos szerepet játszottak a semleges országok és a Vatikán éles hangú tiltakozó bírálatai is, amelyekben felszólították Szálasit, hogy állítsa le a deportálásokat.

Szálasi november 17-én „végleges” zsidóügyi tervet készített, melyben a Magyarországon tartozkodó zsidókat hat csoportba osztotta. 1. Külföldi menlevéllel rendelkező zsidók. 2. A Németországnak kölcsönadandó zsidók. 3. A Magyarországról való távozásukra váró zsidók - a) kölcsönzsidók, akik még nem indultak útnak Németország felé; b) nem szállítható idősek, betegek; c) a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló gyerekek; d) keresztény zsidók. 4. Mentességgel rendelkező zsidók. 5. Zsidó származású keresztény egyházi személyek. 6. Idegen állampolgárságú zsidók. Szálasi tervei szerint az 1., 5. és 6. kategóriába tartozó zsidók egy bizonyos határidőn belül szabadon elhagyhatták az országot. A 2. kategóriába soroltak Németországba kerülnek, a 3. csoport tagjait távozásukig gettóba zárják. A 4. kategória zsidói ez alól mentesülnek, de továbbra sem lehetnek a magyarokkal egyenlő állampolgárok.[10] Így a halálmenetek nagyban megritkultak, ugyanakkor elkezdődött a budapesti zsidóság gettósításá.

A halálmenetet túlélő nő egy csehszlovákiai kórházban
A halálmenetet túlélő nő egy csehszlovákiai kórházban

1944. május 15-e és július 8-a között 435 ezer személyt szállítottak ki az országból.[11] A budapesti zsidók pedig úgynevezett csillagos házakba kerültek. Innen október 20-tól a 16 és 60 év közötti férfiakat és a 16 és 40 év közötti nőket árokásó századokba szervezték. Az árokásók közül sokan meghaltak a nehéz munkakörülmények miatt, de gyakoriak voltak a kézigránátos és géppisztolyos kivégzések is.[12] Edmund Veesenmayer 1944. október 28-án a következőképp számolt be, egy a német külügyminisztériumba küldött jelentésében: „Birodalmi területre már elszállítva 430 ezer. Honvédségi zsidó munkaszolgálatban jelenleg kereken 150 ezer. Budapest területén kereken 200 ezer.”[13]

November 6-án elindultak a halálmenetek, melyek egy részét az árokásók, másik részét a csillagos házakban lakók alkották. A fő koncentrációs központ a Nagybátony-Újlaki Téglagyár óbudai telepén volt. Itt egy pár napot töltöttek étlen-szomjan az időjárás viszontagságainak és a nyilasok kegyetlenkedésének kitett emberek, majd gyalog indították őket útnak a nyugati határszél irányába, Hegyeshalom felé . A halálmenetek során sokan haltak meg a fáradtság, az éhség és az őrök kegyetlenkedéséinek következtében. Az utolsó gyalogmenet december 11-én indult. A halálmenet végén a foglyokat kényszermunka várta, majd aki ezt is túlélte azt valamelyik birodalmi koncentrációs táborba szállították.[14]

A semleges országok és a Vatikán elítélték a deportálásokat, felszólították Szálasit a halálmenetek leállítására. A hungarista Magyarország nemzetközi elfogadására áhítozó nemzetvezető számára sokat nyomott a latban a semlegesek véleménye. Ez tette lehetővé a védettségi rendszer kialakulását és a semleges országok, valamint a Vatikán képviselőinek széles körű embermentő tevékenységét. A nácik tiltakozása ellenére a nyilasok a budapesti zsidóság gettósítását – azaz az országban tartását – kezdték el szervezni. Ahogy azonban december elején kiderült, hogy a semleges országok nem fogják elismerni Szálasi rendszerét és kormányát, a nyilas vezetés számára érdektelenné vált a helyzet fenntartása, a védett zsidók helyzete folyamatosan romlott, rendszeressé váltak a nyilas terrorakciók, gyilkosságok, Dunába lövések.

A nácik véleménye a magyar deportálásokról A „zsidótlanítást” végrehajtó magyar szervek viselkedése még Adolf Eichmann SS-alezredest is elképesztették. A magyar zsidók deportálásának német irányítója következőket mondta a magyarországi deportálásokról:

„Egyes esetekben embereimet megrázta a magyar rendőrség [értsd: csendőrség, Eichmann nem tesz különbséget a két testület között] embertelensége. Wisliceny [SS-Hauptsturmführer, Eichmann közeli munkatársa] beszámolt róla, hogy bár nem mindenhol, de néhány kerületben a rendőrök úgy hajtják a zsidókat a vagonokba, mint a barmot a vágóhídra.” [15]
Edmund Veesenmayer a nürnbergi per idején
Edmund Veesenmayer a nürnbergi per idején

A korábban a szlovákiai és görögországi deportálásokat irányító Wisliceny a következőket mondta:

„Úgy látszik, a magyarok valóban a hunok leszármazottai; nélkülük így sose boldogultunk volna.”[16]

Edmund Veesenmayer a nürnbergi perben tett vallomásában rendkívüli jelentőséget tulajdonított a deportálásban nyújtott készséges magyar segítségnek:

„Ha a magyarok vaskövetkezetességgel tagadták volna meg a német kívánságot a zsidókérdésben, annak megoldására sor nem kerülhetett volna. Nyomás lett volna, de — az 1944-es év már »krízisév« volt — nem lett volna hatalmi erő egymillió ember megjelölésére, összefogására és deportálására. Ez egy olyan hatalmas rendőri feladat, amelynek elvégzését három hónap alatt csak a lelkes magyar teljes hatósági és karhatalmi apparátus tette lehetővé. Kívülről nem tudtak volna megfelelő erőt hozni e célra, mert csak az tudta volna elvégezni, amelyik az országot, népét ismeri s a nyelvet beszéli. Eichmannak csak igen kis törzse volt. Ilyen gyorsan és ennyire súrlódásmentesen — csak a magyar kormány teljes segítségével volt lehetséges.”[17]

A magyar reakció Mikor Horthy Miklós kormányzó értesült a gettósításnál és a deportálásnál tapasztalható brutalitásról, kérte Sztójaytól Endre László a „zsidótlanítás” magyar vezetője és Baky László belügyi államtitkárok felmentését.

Mindenekelőtt világos, hogy ami ezen a vonalon [„zsidókérdésben”] német intézkedés, vagy ami német kívánságra tett kormányintézkedés volt, azt nem állhatott módomban megakadályozni, így e tekintetben passzivitásra voltam kényszerítve.[18] Bár ilyképp a tett intézkedésekről nemcsak előzetesen nem szereztem tudomást, hanem utólag sincs mindenről tájékoztatásom, mégis az utóbbi időben olyan értesüléseket kaptam, hogy ezen a vonalon számos vonatkozásban több történt nálunk, mint maguknál a németeknél, részint pedig olyan brutális, sőt olykor embertelen módon, ahogyan maguknál a németeknél sem történtek intézkedések.[19]

Horthy 1944. július 17-én írott levelében még Hitlernek is megemlítette azokat a „sokszor brutális és embertelen módszereket”, amelyek a vidéki zsidóság deportálását kísérték.[20]

Lásd még Kanada-kommandó

Jegyzetek ^ A magyar holokauszt

  1. ^ A magyarországi zsidóság statisztikája településenként. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest 1993.
  2. ^ Dolányi Kovács Alajos: A keresztény vallású, de zsidó származású népesség a népszámlálás szerint. Magyar Statisztikai Szemle, 1944. 4-5. 95-103.
  3. ^ Geyer Artur: Az első magyarországi deportálás. In: Új Élet Naptár 1960-61, Budapest 1960. 77.
  4. ^ A kamenyec-podolszkiji deportálás és az újvidéki mészárlás
  5. ^ Kállay-korszak 1942-1944 (holokausztmagyarorszagon.hu)
  6. ^ Holokauszt
  7. ^ Szálasi nyilas kormánya 1944-1945
  8. ^ Nyilas terror a gettókon kívül
  9. ^ Szálasi nyilas kormánya 1944-1945
  10. ^ Braham, L. Randolph: A magyar Holocaust. Gondolat Kiadó, Budapest 1989. II. kötet, 21.
  11. ^ Halálmenetek
  12. ^ Ránki-Pamlényi-Tilkovszky-Juhász: A Wilhelmstrasse és Magyarország. Budapest 1968. 907.
  13. ^ Halálmenetek
  14. ^ Eichmann 1960. A németek állítólag még egy filmet is készítettek, amelyet a nagyváradi gettó deportálásánál vettek föl és a magyar csendőrök kegyetlenkedéseit illusztrálta. Braham 1997, 646-647. o.; Lévai 1948, 263-264. o.; Stern Samu visszaemlékezése 3627. jkv. A film kópiái elvesztek.
  15. ^ Idézi Braham 1997, 648. o
  16. ^ Idézi Ránki György: 1944. március 19. Budapest, 1978. 255–256. ISBN 963 09 1074 8
  17. ^ Sztójay a március 29-i minisztertanácsi ülésen bejelentette: "a Kormányzó úr Őfőméltósága az összes zsidó rendeltekre vonatkozólag szabad kezet adott az ő vezetése alatt álló kormánynak, és ezek tekintetében nem akar befolyást gyakorolni." Idézi Ránki György: 1944. március 19. Budapest, 1978. 241. ISBN 963 09 1074 8
  18. ^ Horthy leirata Sztójayhoz. 1944. június. Szinai – Szűcs 1965, 451. o.
  19. ^ Horthy levele Hitlerhez. 1944. július 17. Szinai-Szűcs 1965, 468. o.

Forrás

Külső hivatkozások Magyarországi zsidók megérkezése Auschwitzba (1944)